Madarak Debrecenben - elindult egy küldetés

      Valamikor a 80-as években kezdődött. 

A nagybátyámtól, Dr. Kovács Gábortól – aki természetvédelmi felügyelő és egyben kitűnő ornitológus volt - kaptam ajándékba egy távcsövet. Ezzel kezdetben lakóhelyem, a Nagysándortelep környékének madarait figyeltem, ismerkedve a Peselő-laposon, a köntösgáti kiserdőben, a Gyékényesben előforduló fajokkal.

Ahol elkezdődött: A Tócó köntösgáti szakasza

 Később Debrecen más területeit is próbáltam felderíteni, így a Nagyerdő, az Erdőspuszták vagy a szepesi szikes területek madárvilágát is vizsgálni kezdtem. Szakmai segítségért gyakran Gabi bátyához fordultam, aki határozási problémákban, élőhelyismeretben vagy bármilyen más ornitológiai, természetvédelmi kérdésben is hasznos tanácsokat tudott adni. Közben persze gyűjtöttem és tanulmányoztam a madártani szakirodalmat, amelyekből mindig azok a cikkek voltak a legkedvesebb olvasmányaim, amik azokról az élőhelyekről írtak, ahol magam is megfordultam. Megismerkedtem más, tapasztalt szakemberekkel is, akiktől sokat tanultam, Fintha István vagy Szabó Anikó például soha nem sajnálták megosztani velem érdekes megfigyeléseiket, de a legtöbb debreceni madarász is segítőkészen állt a kezdő fiatal kérdéseihez.   A Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület tagjaként önkéntes felmérési munkákban is részt vettem, a több mint egy évtizedes adatgyűjtés során pedig elkészítettem első munkámat, A Tócó-völgy madárvilága című tanulmányt. (A címre kattintva olvasható is a szöveg.)

 Néhány évvel később a diplomadolgozatomban (A Tócó-Kösely menti élőhelyek ornitofaunisztikai vizsgálata és természetvédelmi értékelése) már nemcsak a debreceni, hanem a mikepércsi és sárándi határt érintő területekkel kapcsolatos kutatásaimra is támaszkodhattam. Egy ismeretterjesztő jellegű kiadványom pedig akkori lakóhelyem, a Nagysándortelep környékének természeti értékeit mutatta be, természetesen a hangsúly itt is a madarakon volt. 

 

A borítón a Peselő-lapos

  Mindhárom munka közben felmerültek olyan adatok, amelyek érdekesek voltak ugyan, de nem a tárgyalt területen belüli megfigyeléseken alapultak, így ki kellett, hogy maradjanak. Már akkoriban is felmerült bennem, hogy szükség lenne egy olyan összefoglaló munkára, ami Debrecen teljes területének madárvilágát ismerteti.

Bár voltak olyan kiváló előzmények, amelyek a város madárvilágával foglalkoztak - Dr. Juhász Lajos, Bozsko Szvetlana, újabban pedig Fintha István és Szabó Anikó tollából - de ezek nem fedték le a város teljes, mai közigazgatási területét.  Ráadásul az elmúlt évtizedekben olyan sok érdekes debreceni madártani megfigyelés történt, amelyeket elengedhetetlen figyelembe venni egy komolyabb szintézis során. Így további adat- és irodalomgyűjtésbe fogtam és elhatároztam, hogy hozzáfogok a nagy munkához.

2008-ban megpályáztam és megnyertem a Debrecen Kultúrájáért Alapítvány alkotói ösztöndíját, amit Debrecen város madárvilágának összefoglalásához kívántam felhasználni. Az elnyert támogatásból sikerült megvennem az első digitális fényképezőgépemet, amivel azóta is próbálom megörökíteni a természeti értékeket és egyben dokumentálni madármegfigyeléseimet.

2023 végén - vagyis 15 évvel később - fogtam hozzá a tényleges íráshoz. Sok oka van annak, hogy a munka kezdete eddig halasztódott. Volt egy olyan elképzelés is, hogy nem egyedül, hanem szerzőtársakkal együtt fogok dolgozni, ám a közös alkotás még nehezebben akart elindulni.

Időközben eltávoztak azok a kiváló emberek, akik oly sokat inspiráltak korábban arra, hogy Debrecen madárvilágával foglalkozzak. 2006-ban Fintha István, 2019-ben Szabó Anikó hagyott itt bennünket, tavaly pedig egy gyors lefolyású betegségben meghalt Dr. Kovács Gábor, Gabi bátya is.

Az ő emléküknek is tartozom most már azzal, ha megírom a Debrecen madárvilágát bemutató tanulmányomat. 

Dr. Kovács Gábor és Fintha István egy közös madarászatunkon...

  A küldetés tehát elindult. Természetesen sok régi adat tisztázása és az időközben előkerülő észlelések miatt meglehetősen aprólékosan és lassan haladok, de máris annyi élmény ért a munka közben, amit csak az tud kellőképpen értékelni, aki végzett már hasonlót. Az adatgyűjtés és nyomozás során az elmúlt 150 év alatt Debrecenben megfordult ornitológusok szellemi öröksége is rendre előbukkan. Ráléptem egy útra, aminek a vége még alig látszik. De ha lesz érdeklődés, akkor néhány érdekes és izgalmas eredményt máris meg tudok osztani olvasóimmal, egyben beavatva őket a munkafolyamat nehézségeibe és szépségeibe.

Az út vége még alig látszik...

Darvak és kék galambok

 Számomra Szepes Debrecennek mindig is egy különleges része marad. Bár a város felől jobbára szántóföldek uralják a tájat, dél felé haladva hamar feltűnnek az első szikesek is. Nem olyan kiterjedt gyepek, mint Biharban, de azért az esély mindig megvan rá, hogy esetleg téli madárvendégekkel találkozom ezeken az élőhelyeken. Most is ez volt a célom, bár azt sejtettem, hogy a közlekedés az enyhe időben még gyalog sem lesz egyszerű. Az autóval leállok az elkerülő út utáni aszfalton, előveszem a felszerelésemet és nekivágok a szepesi határnak. Néhány lépés után azonban majdnem meggondolom magam: akkora sártenger fogad, hogy kérdéses, a bakancsommal át tudok-e vágni rajta:

 

Azért megpróbálom. Ragad-ragad a sár, de nem süllyedek bokáig benne, így aztán ha lassan is, de tovább tudok haladni.

Csak ezen jussak túl...

  Az útszéli akácoson tengelicek énekelnek, míg egy közeledő vörös vércse meg nem zavarja őket. Kissé távolabb nagy őrgébics üldögél, fotózni is próbálom, de inkább csak dokumentálom a téli vendéget. A távoli horizont felől hirtelen hangos krúgatásokat hallok. Bár errefelé már sokszor láttam darvakat, azért a decemberi megfigyelésük nem túl gyakori. Ráadásul hamar kiderül, hogy egész szép kis csapat gyűlt itt össze. Legalább 150 példányt számolok meg, szerencsére a közeli fák takarásából zavarás nélkül figyelhetem őket.

 

Darvak

  Közben egyre-másra lilikek kiáltása is hallatszik, ahogy át-átrepülnek a csapataik felettem. Még a fák között, félig takarásban állok, amikor galambcsapat repül rám: kék galambok! Nagyon megörülök nekik, a hegyvidéken fészkelő madárfaj telente ugyan sokfelé megjelenik az alföldi pusztákon, de mégis ritkán akad velük össze az ember. 

Kék galambok

 Messze, délnyugat felé hatalmas csapat daru tűnik fel. Legalább 600 példány kavarog a látóhatár fölött, de a pontos számolásra esély sincs. Újabb vörös vércse is feltűnik, majd kékes rétihéják, egerészölyvek is gyarapítják a ragadozók számát. A hab a tortán (vagy inkább a pont az i-n) azonban egy parlagi sas! A mikepércsi határból hangzó lövésekre riad fel és valószínűleg bosszúsan, de azért méltóságteljesen repül át kelet felé. Sajnos, nem tudom fotózni, csak a távcsövemmel követem, amíg tudom. A lövések engem sem töltenek el örömmel, nem látom ugyan a vadászokat, de valahol a Tócó-Kösely menti tározón lehetnek. Nagy csapat csörgőréce felrebbenése is jelzi, hogy nincs nyugalom környéken. 

Most már úgy hagyhatom el a fasor nyújtotta „leshelyemet”, hogy nem zavarom fel a darvakat, időközben ugyanis ők is odébbálltak. Elindulok a tározó felé, itt azonban már minden lépésemre figyelni kell, hogy ne merüljön meg a bakancsom. Régen jártam erre, a vadásztársaság egy magaslest is épített a gátra. Nincs itt senki, így aztán felkapaszkodom, hogy fentről nézhessek körbe. A tájban elég nagy vizeket látok, ha megmaradnak, tavasszal biztosan sok madarat fognak majd vonzani.

Szepesi panoráma

 Néhány tájkép készítése után elindulok visszafelé. Lilikek, majd néhány nyári lúd is átrepül fölöttem. Erősen figyelem a csapatukat, hátha vörösnyakú lúd is vegyült közéjük, de nincs ekkora szerencsém.

Nagy lilikek

Nyári lúd

Útközben két újabb kékes rétihéja is felbukkan, a hím nagyon távoli, a tojóról is inkább csak dokumentumkép készül. 

Kékes rétihéja tojó

Visszafelé újra átvágok a sártengeren, közben nádi sármányok, kenderikék, tengelicek tűnnek fel, a várt téli énekesek ezúttal is elmaradtak. Mégsem volt haszontalan a mai túrám, Szepesre mindig érdemes ellátogatni!

Téli vendégek

Mostanában többször is eljátszottam a gondolattal: mi lenne, ha ismét meglátogatnám a Látóképi víztározót? A hivatalosan K-2-nek keresztelt vízállás Debrecen közigazgatási területén belül szinte mindig tartogat valami meglepetést, ilyenkor novemberben pedig nagy esély van arra is, hogy búvárokkal találkozzunk a tavon. (Persze nem merülő emberekkel, hanem az északról hazánkba látogató madarakkal, amelyek megpillantása nekem mindig élményszámba megy.)

Szóval terveztem, terveztem, aztán tegnap jött a hír: Nagy Miklós és Tóth Emese fekete récét figyeltek meg a Látóképi tározón! Ez a tengeri madár a város közigazgatási területére nézve teljesen új észlelés, méghozzá a 275. faj a debreceni madárfauna képzeletbeli listáján. De jó lenne, ha nekem is sikerülne látni! - gondoltam, így ma délelőttre ki is tűztem az úticélt: irány a K-2! (Ami ezúttal nem a hegymászók, hanem a madarászok álma:-)

Útközben jött a hír a telefonomra: Emri Tamás és Zöld Barna (debreceni madarászok) sarki búvárt és örvös bukót láttak ma a helyszínen. Ezek szerint a fekete récét nem találták meg- ami nagy valószínűséggel azt jelenti, hogy a faj már nincs a területen - viszont a ma látott madarakra még van esélyem.

11 óra tájban értem a tóhoz, ahol a parton két alak már javában figyelte a víztükröt. Szelőczei István és Mohácsi Gábor az, akik szintén a fekete réce reményében érkeztek az általuk korábban nem ismert helyszínre. (Ők ketten vezetik egyébként az éves magyar listát, Istvánnak ez a tengeri faj lenne a 304. faj idén.) Most épp a sarki búvárt nézik, egészen közel van a madár, meg is örülök neki. Javaslom, hogy gyalogoljunk be a gáton a tó keleti ágáig, tavaly a füstös récéket is itt találtam meg. (https://pastijozsefcsaba.blogspot.com/2022/12/karacsonyi-ajandek.html)

Alig indulunk el, a mai két jutalomfaj együtt kerül elénk: az örvös bukó és a sarki búvár is jól megfigyelhető. Nagyon örülök mindkettőnek, az előbbi fajnak ráadásul ez a második megfigyelése Debrecen területén! Ej, ha még a fény is ideális lenne - mondatja velem a telhetetlenség... Így azonban csak dokumentálnom sikerül a madarat.

Örvös bukó - valószínűleg fiatal példány

Sajnos a búvár lebukik, a bukó elrepül, mi pedig gyalogolunk tovább a Gatya-tó "ülepéig". Itt egy késői örvös galamb fogad bennünket, majd alaposan átnézzük a kiterjedt vízfelszínt. Néhány tőkés récén kívül azonban nem akad semmi érdemleges. Aztán egyszerre mégis felcsillan a remény: Istvánék a tőkések között egy kisebb, sötét színű récét fedeznek fel. Jó messze van, ráadásul pihen, így a fejét nem látjuk megfelelően.  Immár hárman próbáljuk megfejteni a titkát. Több mint egy fél órán át hiába, a madár csak alszik... Egyszer-egyszer mintha látszana valami világosabb szín a fején, de lehet, hogy csak a szemünk káprázik. Valami ilyesmit kellene látnunk: Fekete réce

De lassan rá kell jönnünk, hogy ez bizony nem fekete réce, csupán egy cigányréce tojó tréfált meg bennünket. Istvánék továbbállnak, én pedig még a keleti ágat is végignézem, hátha akad valami érdekes. Az átrepülő libacsapatokon és néhány kárókatonán kívül azonban csak az erre is elúszkáló örvös bukót jegyezhetem fel magamnak. Visszafelé egyre jobban felszakadozik  felhőzet, néhány nagyobb lilikcsapatot már fotózni is érdemes. Nagyon lesem a tömegüket, hátha vörösnyakú lúd is előkerülne benne, de ekkora mázlim ma nincs. 

Nagy lilikek

Egyszerre hirtelen PÓ-LI kiáltást hallok. Csak nem egy nagy póling repül át felettem? De bizony az! A népies nevén szélkiáltónak is nevezett madár sem tipikus debreceni faj, mindig megörülök neki, főleg ilyen télies időben:

Nagy póling

Nagy póling

Az idő persze gyorsan telik, miközben visszafelé ballagok az autóhoz. A nap közben kisüt, úgy tűnik, hogy egy vízityúk, egy átrepülő darucsapat és az egyre több liba látványa lesz ma a nap utolsó élménye. Aztán mégsem: egyszer csak észreveszem, hogy ott úszik előttem a sarki búvár. Nem a legideálisabbak fényviszonyok, de ezt a fajt nem lehet megunni (én legalábbis nem tudom). Így az ő fotóival zárom a mai beszámolómat. Visszafelé autózva a 33-as út túloldalán még egy nagy libacsapatot láttam, de a forgalomban már nem tudtam megállni, hogy alaposabban megfigyeljem őket. 

Sebaj, valami maradjon legközelebbre is!

Sarki búvár- valószínűleg elsőéves példány

Sarki búvár

Sarki búvár

Szeszélyes február

 Legújabb bejegyzésemben nemcsak egy nap, hanem egy egész hónap élményeit osztom meg olvasóimmal. E rövid hónap annyi arcát mutatta, hogy tanulságképpen érdemes egyben szemlélni a tapasztalt változásokat. Február első napjai még meglehetősen enyhék voltak. A kora tavaszias időben az erdőben a fenyőrigók, léprigók ugyan nem tűntek el, de egyre gyakrabban hangzott fel a széncinegék "nyitnikék"-je is. Ezekben a napokban a napsütéses, enyhe reggeleken egyre-másra kerültek elém a nem mindennapos fajok. Közép fakopáncs, ökörszem mellett többször találkoztam hegyi fakusszal is.

Hegyi fakusz

Hegyi fakusz

A madarász sulis gyerekekkel már csészegombákat is bőven találtunk, máskor ennek az "idénye" február közepére esik.

Piros csészegombák

Február 4-én aztán megjött a hó, az erdőben létesített etetőhelyen is rögtön nagyobb nyüzsgés támadt. Széncinegék, kék cinegék, barátcinegék, csuszkák, erdei pintyek, mezei verebek és fakopáncsok, fekete- és fenyőrigók is megjelentek. Hamar el is pusztították a kihelyezett napraforgót és faggyúgolyót és az almák is fogytak rendesen.

Széncinegék

Csuszka

Barátcinege

Kék cinege (a háttérben széncinege)

Nézz az ég felé! (Csuszka)

Kék cinege portré

A nagy viharban egy hatalmas fűzfa is kettétört, így aztán néhány napig lezárta a gyakran járt erdei utat. 

A partfal felé vezető út melletti szántókat is belepte a hó. Itt is izgalmas volt figyelni, hogy miképpen küzdenek meg a madarak a hirtelen jött zimankóval. A pintyek most is összeverődtek, többszázas csapatukat főleg tengelicek és kenderikék alkották, de néhány zöldike és erdei pinty is akadt köztük.

Tengelicek csapata, az előtérben zöldikével

Erdei pintyek

Repülő tengelicek

Tengelicek

Pintyek serege

Egész télen itt tartózkodott egy nagy őrgébics. Most is előkerült a téli vendég.

Nagy őrgébics

De az igazi izgalmat ekkoriban már a rigók jelentették. Egyre nagyobb fenyőrigó-csapatok jelentek meg, de végre egy szőlőrigót is újra találtam az erdőben. (Januárban nem került elő a faj, pedig Debrecenben szép csapatait figyelték meg madarászok. ) Később hol egy, hol három példány is tartózkodott az iskolával szemközti telek tujáján, aminek magjait eszegették rokonaival (fenyő- és fekete rigókkal) együtt. Itt már sikerült egész jó képeket készítenem a fajról.

Szőlőrigó

Fekete rigó

Falatozó szőlőrigó

Nyújtózkodás (szőlőrigó)

Megvan!

Érdekes módon a fenyőrigók sokkal ijedősebbek voltak, ezen a télen igazán jó fotót nem is sikerült róluk készítenem.

Fenyőrigó

Az erdőben megint kihelyezett valaki vaddisznózsigereket a hollók és az egerészölyvek nagy örömére...

Holló

Hollók

Aztán elolvadt a hó, újra megenyhült az idő és Zsuzsanna napkor bizakodva vártam, hogy megszólalnak a pacsirták. Így a partfal felé kerékpároztam, ahol tavaly három pacsirtafaj is költött. A pipiskék (búbospacsirták) ugyan énekeltek, de ők már korábban sem voltak csendben. (Nem vonuló faj lévén egész télen jelen voltak.) Az első mezei pacsirtát majd csak 21-én, az első erdei pacsirtát pedig február 26-án hallottam énekelni. Mégsem volt haszontalan a Zsuzsanna-napi túrám. Közel 900 daru repült át ekkor a terület fölött, ilyen mennyiségben még sohasem láttam a fajt Bocskaikertben. Sajnos borús, szürke idő volt, egy kép egy alacsonyan átrepülő csapatról viszont mégis hangulatos lett. 

"Kéz a kézben" - darvak

Ráadásul a még mindig itt időző nagy őrgébics énekelni kezdett, amit nem sokszor hallottam eddig. A sordély is megszólalt aznap, így egy újabb érkezőt jegyezhettem fel. (Néhány napja már egy énekes rigót is sikerült megpillantanom, de fotózni sajnos nem hagyta magát.)
Február 27-re havazást jósoltak, amiből semmi nem lett. Az idő ugyan lehűlt, az éjszakák pár napig még biztosan fagyosak, a nappalok meg hűvösek lesznek, de ezzel együtt véget ér a február. A március meg már mégiscsak tavaszi hónap, várhatjuk a további érkezőket! (Csilpcsalpfüzike, házi rozsdafarkú, cigánycsuk egy-két héten belül jöhetnek.) 

Márciusban nem újrakezdjük, hanem csak folytatjuk.

35 év

 1987. december 28-án történt az első bejegyzésem az első madarásznaplómba. Vagyis éppen ma 35 éve, hogy "hivatalosan" is madarászom. Bár bizonyára korábban is meg- megfigyeltem a természetet, mégis, amikor az ember arra vetemedik, hogy a látott dolgokat feljegyezze, azaz megörökítse a jövő számára, akkor már egy tudatosabb tevékenységet végez. 

Most ideje lenne számot vetnem, hogy madártani szempontból mi is történt az elmúlt három és fél évtizedben velem. 

266 madárfajjal hozott össze eddig a sors, ami nem számít soknak, a legkitartóbb twitcherek akár egy év alatt is 300 fölötti fajszámot produkálnak. (Jelen pillanatban Veszelinov Ottó 309 fajjal áll az éves listáján.) A magyarországi (nem éves) listán pedig nem férnék bele az első kétszázba, további 119 (azaz összesen 385) faj megfigyelésével kerülhetnék csak dobogóra, ha ilyen célok vezérelnének. (Szerencsére nem vezérelnek:-) 

Sokkal fontosabb, hogy a 35 év alatt mennyi élményt kaptam a madaraktól és a természettől. Az utóbbi években ezek közül jónéhányat megosztottam blogom olvasóival, de a java a szekrényben tornyosuló madarásznaplóimban rejtőzik. Ezeket semmilyen lista vagy rangsor nem helyettesítheti, hiszen aki szereti a madarakat, annak minden egyes terepi nap nyújt valami maradandót. Az elmúlt 35 év így észrevétlenül repült el, de egyáltalán nem nyom nélkül! 

*

Természetesen egy kis jubileumi madarászatra is vetemedtem ma. Itt Bocskaikertben a partfalhoz kerékpároztam ki. -4C volt, a felfagyott utakon könnyű volt haladnom. (Tegnap meg csak kínlódtam a sárban...) A régi homokbányánál nem láttam semmit, az újaknál sem mutatkozott először madár. Aztán egyszer csak egy nagy őrgébicset vettem észre. Sajnos a fényképezőgép ekkor még a táskában volt és nem várta meg, míg összerakom az optikát... Viszont ekkor tűnt fel, hogy az almáskertben nagy a nyüzsgés. Fenyőrigók százai lepték meg a fákon maradt csemegét. 

Legalább 500 madár mozgott, de nem volt könnyű számolni őket és hamar odébb is álltak: 

Viszont kisebb madarakból is akadtak tömegek. A vegyes pintycsapatok (mert azok voltak) mindig érdekesek, mert akár ritkább fajok példányai is vegyülhetnek a gyakoribb madarak közé. Most nem volt ilyen szerencsém, a két-háromszáz példányos sereget javarészt kenderikék és tengelicek alkották, csak néhány zöldike tűnt fel még közöttük. A napfény engedte a röpképezést is, de igazán jó fotók ezúttal mégsem sikerültek. 

Kenderikék

Három pintyfaj

Röpkép

Repülő tengelicek

Repülő tengelicek

Gyülekező

Gyülekező

Kenderikék

Kenderikék

Talán még az alábbi képek sikerültek legjobban:

Végül még ez a citromsármány is modellt ült. Sajnos csak itthon vettem észre, hogy egy ág belelógott a képbe, így rontott valamit az összhatáson...