Kisasszony napi termés

Felemás fotózások

Alig vártam, hogy megismételhessem a múltkori, aránylag sikeres fotózásomat. Ma reggel jött el az alkalom. Kissé tartottam attól, hogy felszáradt-e eléggé a dűlőút ahhoz, hogy eljussak a TKM-tározóig. Szerencsére ezzel nem volt gond. Ennél aggasztóbb volt azonban, hogy a helyszínre érve lövéseket hallottam. Vadászok... 

Nem fordultam meg, reméltem, hogy azon a tavon, ahol fotózni akarok, elég alacsony a vízállás, így a récékre "utazó" vadászokkal nem találkozom. Végül is így volt, de eléggé zavaróak lehettek a körülmények a madarak számára, mert a múltkorihoz képest nagyon gyér mozgás volt a területen. 

Pedig jól indult a nap, alig helyezkedtem el - a sátorponyva alatt hasalva - máris bejött egy fiatal sárga billegető:

Sőt, azután izgalmasabb faj is akadt: egy szürke cankó!

Aztán meg gyakorlatilag semmi, még a szokásos réti cankók is elmaradtak... 8 órakor össze is pakoltam és hazafelé vettem az irányt. Családi kirándulás keretében ebéd után a Vekeri-tóhoz is kilátogattunk. A fényképezőgép nálam volt, és miután Blanka felfedezett egy imádkozó sáskát, már a fotótéma is adott volt:

Sajnos állvány nem volt nálam, a háttér sem volt a legtökéletesebb, de ezt nem hagyhattam ki. 

Egy zöld színű karolópók az ájtatos manó előtt szemtelenkedett, ezen a képen egészen olyan, mintha rálépne az "óriás" lábára:

Nem tudom, mennyire bosszantotta őkelmét a kis mitugrász, de a fejét mindenesetre folyamatosan forgatta. Egyszerre a szárnyát is kinyitotta, de nem repült el, így viszont ugyancsak érdekes volt.

Sajnos egy állvánnyal, meg valódi makroobjektívvel többet is ki lehetett volna hozni a témából, így ennyi sikeredett. Mint a mai nap, a fotózás is felemás lett...

Sárjárók helyett

Vannak a madarászok számára közkedvelt, vágyott és úgynevezett "mumus" fajok. Utóbbi kategóriába azokat a madarakat sorolják, amelyek megfigyelésére adódna lehetősége az embernek, nem is számít olyan eszement ritkaságnak, de valami ok miatt rendre elmulasztja a vele való találkozást a madarász. Nekem több mumusom is van, a sárjáró mindenképpen a dobogóra kívánkozik. Csak a TKM-tározón, ahová én is rendszeresen járok több megfigyelése is van a fajnak, most legutóbb Nagy Miklós látott 1, illetve másik alkalommal 3 példányt. (Utóbbit ugyanazon a napon, amikor én is kinn voltam terepen...) Mivel az iszapzátonyok még mindig ígéretesek a területen, elhatároztam, hogy betelepszem ma reggel a lesbe és ha szerencsém van, nemcsak látni, hanem akár még fotózni is sikerül majd a sárjárót! 

Persze ekkora mázlim most sem volt, de kárpótlásul nagy godák masíroztak be az objektívem elé. Miután eddig csak "bizonyító" és dokumentum fotóim voltak a fajról, nagyon megörültem, és most annak rendje és módja szerint "felképelhettem" a madarakat:

Nem maradtak el a sárszalonkák sem. E fajról is az eddigi legközelebbi képeket készíthettem el, ráadásul remek háttérrel! 

A fattyúszerkők kiáltozását rendre hallottam, miközben hason fekve, sátorponyvával letakarva hevertem a kiszáradt iszap tetején. (Ez a pozíció cseppet sem kényelmes, de mint látható, eredményes:-) 

Egyszerre meg is jelent néhány fiatal szerkő és így újra akadt fotótéma is:

Nem hagyhattam szó (és exponálás) nélkül az elmaradhatatlan réti cankót sem. Ha már jó helyen volt jó időben:

Miután otthon épp a konyhát festem, csak 8 óráig terveztem be a mai fotózást. Így aztán sárjárók nélkül, de egyébként egyáltalán nem eredménytelenül szedelőzködhettem össze és várt rám egy másik élmény: a glettelés és meszelés varázsa...

Szerkők és egy pár meglepetés

Szepes felől közelítettem. Miután leraktam az autót egy napraforgótábla mellett, egy jó félórás séta várt rám a tározóig. A tervem az volt, hogy legalább az egykori gátőrháztól északra eső tavakat végignézem. Végül sikerült is: sőt, még igazi madarászélményekkel is gazdagodtam. Meglepően sok tőkés réce akadt, még idei fiatalokra is bukkantam:

A fenti madár egy "kölyökcsapat" tagja volt, de a "szülő" úgy féltette, mintha még pelyhes lenne. Sérülést színlelve vergődött előttem, közben a fiatalok szépen eltűntek a nádasban.

Érdekes volt az alábbi vadrózsabokor. A csipkebogyók sárgálltak rajta, mintegy sejtetve, hogy bár még a nyárban járunk, de hamarosan beköszönt az ősz:

A bokrokban egyszerre hangos csattogást hallottam. A barátkához hasonló hangot egy foltos nádiposzáta adta ki, majd dalra is fakadt, de nem a nászidőszakban megszokott éneket hallottam tőle, hanem valami teljese más, kissé katyvaszos melódiát. Ezt most nem tudom bemutatni, de a madárról készült fotót igen.

A fattyúszerkők most is nyelték a filmkockákat. 

Sokat kísérleteztem, végül ezek lettek a legérdekesebb képek :

A gátőrházat elérve úgy döntöttem, hogy még folytatom az utamat délre. Jól tettem, két szürke gémet és két nagy kócsagot is sikerült találnom:

Nem sokkal később füstös cankók és nagy godák is megörvendeztettek. A TKM-tározó azon medencéjénél pedig, ahol kiszélesedik a tórendszer, reméltem, hogy víztaposót fogok találni. Ez nem jött össze, de csakhamar egy szitakötőre bukkantam, amely viszonylag egy helyben lebegve ismét fotótémát kínált.

Miközben a szitakötőt próbáltam fényképezni, hirtelen feltűnt valami a nádasban. Pettyes vízicsibe! Látni sem sokat lehet a fajt, az meg, hogy fotózhattam, a nap ajándéka volt:

Az idő is nagyon gyorsan szaladt, de visszafelé haladva még a szerkők is megállítottak. Hogyne, amikor ilyen remek képeket készíthettem róluk:

És még nem volt vége a meglepetéseknek. Három üstökösgém pihent meg a parti bodzafán, sajnos nem olyan közel, hogy jó kép legyen az élményből, de azért dokumentálnom kellett a nem mindennapi látványt.

Egyikük felrebbent, így még egy közepes minőségű röpképre is futotta:

A szepesi sziken aztán egy újabb jó faj képviselte magát: kis pólingok! Ráadásul ez már debreceni területen volt, így a város madárvilága nagy valószínűséggel tovább bővült. Legalábbis nem emlékszem korábbi adatra Debrecenből.

Szerecsensirály és billegetőcankó

Miközben a Tócó-Kösely menti tározón már sarlós- és havasi partfutók is vannak, a debreceni hulladéklerakó melletti vízálláson nem nagyon akarnak gyűlni a limikolák. Pedig az itt még pangó pocsolyák a környéken mára az egyetlen vízforrássá váltak, így még mindig bízom benne, hogy az errefelé kóborló cankók és partfutók csak felkeresik majd ezt az élőhelyet. 

Ha marad még víz, mert, mint az alábbi képen is látszik, a nagy szárazság igencsak érezteti a hatását:

Vízállás a hulladéklerakó mellett Debrecenben

Pajzsoscankóból például csak egyetlen példány árválkodott a területen, ami a mikepércsi többszázas tömeghez képest igencsak különös. 

Pajzsoscankó egy rétivel

A módszerem ma is az volt, hogy autóval végiggurultam a nyugati gáton és közben - ahol lehetett - próbáltam fotózni a vízen pihenő és táplálkozó madarakat. A sirályokat hosszan böngésztem, sikerült is kiszúrni egy szerecsent köztük. Az alábbi fotón jól látszik a dankához képest valamivel nagyobb termet, a skarlátvörös csőr, és a sokkal kiterjedtebb és elmosódottabb maszk a szem mögött.

Dankasirály és szerecsensirály

Szerecsensirály

Talán az alábbi képen még jobban összevethető a két faj közötti különbség.

 Nekem legalábbis tanulságos volt:

Szerecsensirály dankákkal

A sárgalábú sirályokhoz képest persze a szerecsensirály is kicsinek tűnhet. Itt legalább a lába is látszik:

Legnagyobb problémát a mai fotózásban - fajhiányon kívül - a hőség és az egyre nehezedő "kilátások" jelentették. Utóbbi alatt értem, hogy a növényzet egyre jobban takart, így alig-alig lehetett jól rálátni a madarakra. Ezt a vízen úszó réti cankót is csak éppenhogy sikerült "elkapni", de mint érdekes fotót, ide illesztem.

Úszó réti cankó

A füstös cankókat nagyon gyakran lehet úszva látni, a rétire ez nem annyira jellemző. Fürödni persze ők is szeretnek, akárcsak ez a billegetőcankó:

Billegetőcankó

Fürdés közben: billegetőcankó

Szóval összesen 10-12 réti cankó, 3 billegető-, egy pajzsos-, két erdei cankó volt ma a mérleg, meg persze a gólyatöcs család is itt volt még. A néhány száz dankasirály és sárgalábú között a fent említett szerecsensirály jelentett még némi változatosságot a rendkívüli hőségben. Ja igen, a meleg... Közel két órán át ültem az "átizzott" autóban és próbáltam minél jobb fotókat készíteni. Éreztem én közben a hőséget, de a legmellbevágóbb az volt, amikor a fényképezőgép már égette(!) a kezemet. Ilyet még azért nem nagyon tapasztaltam, a fojtó hőséget, a levegőhiányt még csak-csak el lehet viselni, de egy felforrósodott masinával nehéz dolgozni. Meg hát a felszerelésnek sem tesz túl jót, úgyhogy be is fejeztem a mai fotózást azzal a reménnyel, hogy talán a ritkább fajok érkezéséig ki fog tartani a víz a területen.