Megszenvedtem a mai fotókért, de megérte. A harmadiknak kinézett fotóshellyel próbálkoztam ma, és elhatároztam, hogy nem a nagy lessátramat használom majd, hanem a régi, NDK-s terepszínű vásznat. Mégpedig tartórúd nélkül, csak úgy, hogy lehasalok és magamra terítem, mint egy álcahálót...
Így még jobb szögből, a limikolák perspektívájából fényképezhetek majd. Ez így elméletben jól hangzik, ám a megvalósítás során igencsak próbára tettem a saját türelmemet:-)
Miután a tetthelyre értem, lementem a víz mellé, a kiszáradt részre, itt hasra feküdtem, magamra húztam a vásznat - a teleobjektív a géppel már a nyakamban volt - és nem hittem a szememnek. Máris egy billegetőcankó ácsorgott előttem, pedig még igazán el sem helyezkedhettem. No, ekkor jöttek a problémák: rádöbbentem, hogy nem könnyű folyamatosan tartani a gépet, élesíteni, ráadásul sem objektívet sem akkumulátort nem tudok ebben a pozícióban cserélni. Szerencsére erre nem volt szükség, még "sátorolvasmányra" sem. (Ezek azok a könyvek vagy folyóiratok, amiket a madárfotós a madármentes pillanatokra -rosszabb esetben órákra - visz magával a lessátorba.)
Hamarosan újabb madár tűnt fel, amelynek igencsak megörültem: tavi cankó!!! Gyüre Peti a napokban készített szenzációs képet a közeli derítőn, most nekem is megadatott volna a lehetőség, ha valamivel közelebb jön a madár. De nem jött...
Így csak ennyi sikeredett. Azért én örültem:-)
Közben kezdett kényelmetlenné válni a hason fekvés... De nem volt mese, újra bejött a billegetőcankó:
Majd egy kiabáló réti cankó is:
Tükörképpel még hangulatosabb lett:
És hiába ömlött rólam az izzadtság, hiába meredt ki a vállam, hiába sajgott a lapockám és a térdem: nem lehetett mozdulni, mert bármi bejöhetett. Most például egy gólyatöcs: (Nem olyan közelre, mint a cankók, de mivel kétszer akkora madár, ezért ez is elég volt.)
És végül, hogy bővüljön a fajlista, még egy fiatal sárga billegető is megtisztelt:
Persze akadtak távolabbi madarak is: szürke cankó, bíbic, pajzsoscankó, fattyúszerkők.
Ezek a fajok ma nem kerültek közelebb, de nem bánom. Mint ahogy azt sem, ami a mai fotózással járt: a sajgó végtagokat, a fárasztó mozdulatlanságot, a szűk mozgásteret, a hőséget. 8 órára már elfogyott a remény és a türelem, így szedelőzködni kezdtem. Hogy az elzsibbadt tagokkal, a csuromvizes pólóval milyen élmény volt beülni az ötven fokosra melegedett kocsiba és utána felhúzott ablakokkal eljutni a műútig, azt már nem is ecsetelem... (A Cserepes dűlőn már legalább 15 centiméteres porréteg halmozódott fel, ebben autózva öngyilkosság lett volna lehúzni az ablakokat. Sajnos felhúzni is az volt...)
Ha valaki ezután megkérdezné, hogy megérte-e hajnalban kelni, a szabadságom alatt ilyen tortúráknak tenni ki magamat és porban, hőségben kínlódni néhány képért, annak röviden meg tudok válaszolni: Igen! (Azért a hasalós technikán még próbálok csiszolni legközelebb:-)))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése